Lévay Máté

    Rettenetesen örültem, mikor - 2 évvel később ismételten - megkaptam a megtisztelő felkérést, hogy a Nagy Feró és a Beatrice együttesének képeit én készíthetem el, és ráadásul még szabad kezet is kaptam a fotózás részleteit illetően. Azt hiszem ez az egyik legfantasztikusabb érzés egy olyan személy számára, akinek a foglalkozása a legnagyobb szerelme... nem beszélve arról, hogy a lehetőség is eget rengető a számomra. Imádom, imádom és IMÁDTAM!

    A műtermi fotók mellett fontosnak tartottuk közösen, hogy beltéri elegáns képek is születhessenek magáról a teljes együttesről, és annak tagjairól is külön-külön. Ehhez helyszínül a budapesti Symbol-t kaptuk meg és teremről-teremre jártunk, nagyon izgalmas volt, hogy mennyi lehetőség áll a rendelkezésünkre... de volt egy ősi ellenségünk, bizony. Az idő! Ami aztán telik rendesen, főleg ha jól érzed magad. :-)

    Nagy köszönettel tartozom az együttes tagjainak, hogy mindig eszükbe jutok, ha fotózással kapcsolatos kéréseik merülnek fel. A közös munkát stílusosan egy közös csoportképpel zártuk. Ricse Ricse, Beatrice! :-)

(Köszönet a werk fotókért Bordás Roland barátomnak)

   Aki fotósként tevékenykedik - még ha hobbiként is űzi mindezt -, az tudja, hogy mekkora boldogságot okoz, ha egy képét viszont látja egy újságban, legyen szó bármelyikről. Ennél már csak egy szebb van: ha címlapon látja viszont fotóját.

   Tavaly (2011) szeptember-október környékén nekem is részem lehetett egy ilyen örömben, amikor is az egyik helyi lapnak a címlapján láthattam az egyik-másik képemet. Nem egy híres bulvárlapról van szó, vagy egy magazinról, amit mindenki ismer, de mit számít, rettentően örültem neki:

    Pár hete egy újabb örömteli pillanatot tudhattam a sajátomnak, ugyanis egy másik újság címlapját a kezemben tartva mosolyodhattam el egy képet látván. Amikor erről hírt kaptam, azonnal be is szereztem belőle... de a vicces az, hogy ez is körülbelül egy éve van forgalomban. :)

    A Trendmobile nevű cég egy olyan kéréssel keresett meg, hogy készítek-e tárgyfotókat. Nos, a Hell - felettébb szórakoztató - tárgyfotója után úgy gondoltam, hogy rendelésre is tudok lelkesen tárgyfotókat kreálni, azonban még nem tudtam, mivel is állok szemben. A tárgy maga nem 30, nem 20, de még 1 cm sincs meg. Ezek bizony mobilékszerek. Makró objektív hiányában nem egyszerű őket megörökíteni, de úgy gondoltam egy próbát megér.

   Egy levélborítékban megérkezett a 7 színű mobilkiegészítő, valódi ékszeres dobozban. Ha nő lennék, és imádnám ami csillog, akkor biztosan magával ragad és még a laptop Jack dugójába is ilyet helyeznék. Az elkészítésükkel rengeteget bajlódtam, de ugyanakkor tanultam is belőle. Ez a fotográfia előnye, olykor pedig hátránya, hogy sosem sablonos, mindig valami más és olykor nehezebb, olykor fárasztóbb de ennek is, annak is az elkészítése a legszebb öröm és pillanat.

   Mikor szembesültem azzal a ténnyel, miszerint lehetőséget kapok arra, hogy a második - valamivel nagyobb szabású - fotókiállításomat megtarthassam Budapest szívében: az Andrássy úton, akkor nem tudtam, hogy vajon egy kegyetlen álom amit éppen átélek, avagy a valóság amit ténylegesen megélek. Több volt ez egy puszta lehetőségnél... ez bizony valami újnak volt a kezdete.

    Körülbelül 3 éve foglalkozom fotográfiával, ebből az utolsó 1 évet teljes egészében a modell fotózás töltötte meg. Épp ezért ebben éreztem magamat a legmagabiztosabban, imádom a környezetet egy személlyel társítani, a kettőt összehangolni vagy kontrasztba állítani. Mindkettő jócskán előfordult, de ettől vált különlegesebbé. Amikor elkezdtük a szervezéseket a kiállítás megnyitójához, akkor Én gyermeki nyelvezettel azt hajtogattam: modell fotókat, modell fotókat! Más szinte szóba se jöhetett. Úgy éreztem ezt szeretném a leginkább megmutatni, és az első (részemről sosem elfelejtendő) vegyes témájúval szemben most tematikát szerettem volna. Nos, összejött.

   Az Andrássy úti Simonfay borgalériának megvolt az a szépsége, hogy lehetőséget adott termekbe rendezni a képeket valamilyen rendszer alapján. Sőt, még jóval többet engedett volna, de az előző kiállításból okulva a kevesebb néha több elvet hasznosítottam. Rengeteg munka és segítség állt a rendelkezésemre, amiért utólagosan is rendkívül hálás vagyok, illetve büszke, hogy ilyen családom és barátaim vannak... méghozzá ilyen rengeteg. Elérkezett a nagy nap, amelynek teljes egészét, annak minden percét keretbe helyeztem.

 18:00 kor megnyitotta kaput az ,,Adjon keretet a pillanatnak" című kiállításom, aminél az volt a fantasztikus, hogy lámpalázammal szemben egy cseppet sem éreztem magam feszélyezve, pedig sajnos erre hajlamos vagyok. Azért biztosra mentem, a bejáratnál levő welcome drinkből én is kivettem a részem, talán kétszer is (csak hogy eleredjen a nyelvem). Egyik támogatóm is tiszteletét tette Mészáros Gábor, a Chocome atyja, aki utánozhatatlan ízvilágú és egyediségű csokoládékat hozott töménytelen mennyiségben. Kellár F. János Immánuel barátomnak is leírhatatlanul sokat köszönhetek, köztük a gyönyörű megnyitó beszédet és a fantasztikus közös párbeszédet (szervezésről már nem is beszélve). Nagyon részletesen kitértünk, hogy miben más a modellfotózás, mik az előnyei-, hátrányai ennek a műfajnak. Modell és modell között milyen különbségek lehetnek a külleme mellett, és mikortól tekinthető valaki rendkívül profinak. Magam sem reméltem, hogy ilyen magas szintekre jutunk elmélkedve, de megvalósult, főleg mikor Balázs László Gábor előadóművész verseivel bearanyozta az estét. Nos, kívánni se lehetett volna szebb estét. Egyet sajnáltam, hogy abban a pillanatban nem voltam ketté szakítható, ugyanis annyi mindenkivel szerettem volna beszélni, de nem volt rá lehetőség. Legközelebb kitalálok erre valamit. :)

Az este nagyjából 01 óra környékén ért véget. Hosszabb volt, mint egy átlagos nap, de egyben a legrövidebb is, hisz ekkor éreztem magam tán a legjobban. Épp ezért hagy mondjak köszönetet név szerint néhány embernek: Édesanyámnak és édesapámnak, bátyámnak Gergőnek, Pirossal kiemelve Kellár F. János Immánuelnek, Balázs László Gábornak és a Simonfay borgaléria összes dolgozójának, továbbá Paróczai Nikolettnek, testvérének Istvánnak; Mészáros Gábornak, Budai Kristófnak és az összes vendégemnek, akik attól a naptól kezdve a legjobb barátaim! :)

Fotók: Bordás Réka, Nagy Linda, Temesvári Ádám

    A HELL Energy kft. pár havonta nyereményjátékot hirdet, amivel néhányan kisebb-nagyobb ajándékoknak lehetünk a szerencsés nyertesei. Az ilyen és ehhez hasonló nyereményjátékok nem szoktak rabul ejteni, mígnem meghirdettek egy fotópályázatot. Itt vérszemet kaptam. :-)

   A fotópályázat feltétele az volt, hogy a képnek valamilyen vonatkozásában köze legyen a HELL energiaitalhoz. Nos, ehhez Nekem már volt egy képem korábbról, amit azonnal meg is osztottam és rá 3 percre máris jött egy levél, hogy nyertem és Én lettem az első díjazott. Sosem nyert még egyetlen fotóm sem 3 percre a beküldés után. Nagyon örültem Neki, bár jött a feketeleves...

   A nyeremény táskát pár napra rá postázták is Miskolcról, ami a szó szoros értelemben eltűnt, majd küldtek egy másikat. Jegyzőkönyv, jelentés és jó pár hetet követően megérkezett a nyeremény:

   Összességében az tetszett a nyerés pillanatában, hogy végre egyszer nem kell egy hónapot várni arra, hogy eljusson hozzám az egyik nyeremény, mivel a 'zsűri' mondhatni azonnal döntött, így megspóroltam ezt az időt. Erre a posta húzta el :-) Ilyen a sors!
 

    Pár hónapja történt, hogy egy elképesztően élvezetes fotózáson 2 modellel és egy gyönyörű Chevrolet Camaro-val a főszerepben dolgozhattunk, ami szerencsére igen jól sikerült és két sajtómegjelenés is lett belőle.
(Ha valaki el szeretné olvasni valamelyiket, akkor jobb egérgomb és "kép megjelenítése")

   Réges-régen a legjellemzőbb karácsonyi ajándékok közé tartoztak a saját készítésű karkötők, pulóverek, amik abszolút egyedi ajándékok voltak és szívből készültek. Később ezt felváltotta a boltban gyorsan megvásárolható ajándékok valamelyike, amit szívélyesen adtak szeretteiknek, de most egyre jellemzőbbé vált, hogy a vásárolható, rendelhető ajándékok mellett belevigyük egy kis egyediséget, sajátosságot... ehhez segíthettem hozzá Alexandrát és Katát is:

    Alexandra és Kata is a párját szerette volna meglepni a róluk készült fotókkal, de természetesen más-más stílusban. Nagyon vártam mindkét fotózást, már csak azért is, mert a stúdióvakukat használva fotózásról-fotózásra tanulok és tapasztalok. A fénnyel történő 'játék' nem egyszerű, de tanulható és tapasztalható is, azonban nagyon lágy fényekkel a színeket is másképpen látjuk viszont, ami a fotókat tekintve általában inkább előnyös, mint hátrányos.

   Egy-egy ilyen fotózás igen hosszú, akár 4-5 órás is lehet, ami hihetetlen fárasztó tud lenni, de mindenki igyekszik palástolni ezt a fáradalmat.. legalábbis annyira, hogy a képeken ne látszódjon :) Azonban nálam alapszabály, hogy amíg a modellem nem azt látja, amit előtte levő nap elképzelt.. addig senki nem megy sehova. Addig próbálkozunk amíg nem sikerül :) Bízom benne, hogy utólag is örülnek a kész képeknek és a fotózás napjának! Én - a két nap alatt - ennyire hasfájósra azelőtt még nem nevettem magamat, mint akkor. :)