Lévay Máté

   Mikor szembesültem azzal a ténnyel, miszerint lehetőséget kapok arra, hogy a második - valamivel nagyobb szabású - fotókiállításomat megtarthassam Budapest szívében: az Andrássy úton, akkor nem tudtam, hogy vajon egy kegyetlen álom amit éppen átélek, avagy a valóság amit ténylegesen megélek. Több volt ez egy puszta lehetőségnél... ez bizony valami újnak volt a kezdete.

    Körülbelül 3 éve foglalkozom fotográfiával, ebből az utolsó 1 évet teljes egészében a modell fotózás töltötte meg. Épp ezért ebben éreztem magamat a legmagabiztosabban, imádom a környezetet egy személlyel társítani, a kettőt összehangolni vagy kontrasztba állítani. Mindkettő jócskán előfordult, de ettől vált különlegesebbé. Amikor elkezdtük a szervezéseket a kiállítás megnyitójához, akkor Én gyermeki nyelvezettel azt hajtogattam: modell fotókat, modell fotókat! Más szinte szóba se jöhetett. Úgy éreztem ezt szeretném a leginkább megmutatni, és az első (részemről sosem elfelejtendő) vegyes témájúval szemben most tematikát szerettem volna. Nos, összejött.

   Az Andrássy úti Simonfay borgalériának megvolt az a szépsége, hogy lehetőséget adott termekbe rendezni a képeket valamilyen rendszer alapján. Sőt, még jóval többet engedett volna, de az előző kiállításból okulva a kevesebb néha több elvet hasznosítottam. Rengeteg munka és segítség állt a rendelkezésemre, amiért utólagosan is rendkívül hálás vagyok, illetve büszke, hogy ilyen családom és barátaim vannak... méghozzá ilyen rengeteg. Elérkezett a nagy nap, amelynek teljes egészét, annak minden percét keretbe helyeztem.

 18:00 kor megnyitotta kaput az ,,Adjon keretet a pillanatnak" című kiállításom, aminél az volt a fantasztikus, hogy lámpalázammal szemben egy cseppet sem éreztem magam feszélyezve, pedig sajnos erre hajlamos vagyok. Azért biztosra mentem, a bejáratnál levő welcome drinkből én is kivettem a részem, talán kétszer is (csak hogy eleredjen a nyelvem). Egyik támogatóm is tiszteletét tette Mészáros Gábor, a Chocome atyja, aki utánozhatatlan ízvilágú és egyediségű csokoládékat hozott töménytelen mennyiségben. Kellár F. János Immánuel barátomnak is leírhatatlanul sokat köszönhetek, köztük a gyönyörű megnyitó beszédet és a fantasztikus közös párbeszédet (szervezésről már nem is beszélve). Nagyon részletesen kitértünk, hogy miben más a modellfotózás, mik az előnyei-, hátrányai ennek a műfajnak. Modell és modell között milyen különbségek lehetnek a külleme mellett, és mikortól tekinthető valaki rendkívül profinak. Magam sem reméltem, hogy ilyen magas szintekre jutunk elmélkedve, de megvalósult, főleg mikor Balázs László Gábor előadóművész verseivel bearanyozta az estét. Nos, kívánni se lehetett volna szebb estét. Egyet sajnáltam, hogy abban a pillanatban nem voltam ketté szakítható, ugyanis annyi mindenkivel szerettem volna beszélni, de nem volt rá lehetőség. Legközelebb kitalálok erre valamit. :)

Az este nagyjából 01 óra környékén ért véget. Hosszabb volt, mint egy átlagos nap, de egyben a legrövidebb is, hisz ekkor éreztem magam tán a legjobban. Épp ezért hagy mondjak köszönetet név szerint néhány embernek: Édesanyámnak és édesapámnak, bátyámnak Gergőnek, Pirossal kiemelve Kellár F. János Immánuelnek, Balázs László Gábornak és a Simonfay borgaléria összes dolgozójának, továbbá Paróczai Nikolettnek, testvérének Istvánnak; Mészáros Gábornak, Budai Kristófnak és az összes vendégemnek, akik attól a naptól kezdve a legjobb barátaim! :)

Fotók: Bordás Réka, Nagy Linda, Temesvári Ádám

,,Ne kérdezd tőlem, mit - miért fotózok - s fotóztam. De azt sem, honnan jöttem, s merre tartok. Csak nézd meg jól a képeim! - a választ megkapod." - Pádár Sándor

Sokat gondolkodtam azon, hogy ha ezt a bejegyzést élménybeszámolót megírom, vajon röviden tegyem, vagy tömörség nélkül írjam-e le az eszméket anélkül, hogy unalmasan hosszú lenne... de úgy hiszem, hogy ez a gondolatmenet megérdemel bármilyen terjedelmet, már csak azért is, mert mindez nem csak rólam szól, hanem rólatok is.

A megnyitó napjáig akárkivel találkoztam, mindenki csak annyit kérdezett, hogy: izgulok? Nem aggódok? Igyekeztem leplezni, hogy nincs időm arra, hogy a másnaptól rettegjek, de természetesen belül azért feszült voltam, mely az utolsó nap vált teljessé. Izgalmam nem is abból indult ki, hogy milyen válaszokat fogok adni a feltett kérdésekre (ismerve Janó barátomat, bíztam benne, hogy kihúz mindenféle csávából), sőt: a véleményektől sem tartottam már.. sokkal inkább azon izgultam, hogy legyen egyáltalán olyan, aki eljön és véleményt tud alkotni!

Mint ahogyan az lenni szokott, az utolsó előtti, illetve az utolsó nap reggeltől estig csörgött a telefon, vagy pittyegett az üzenetekről, melynek tömör lényege ennyi volt: Sajnálom, de nem tudok jönni. Természetesen ezzel semmi probléma nincsen, hisz nem kötelező - főiskolai nyelven: katalógusos - előadás, de azért bíztam benne, hogy leszünk, leszünk... sokan leszünk.

Megnyitó előtt két órával: Napok óta hajtogatták páran, hogy a megnyitó előtt igyak pár felest, amit a szülők (szóban) nem díjaztak, mondván az elvesztett koordinációnak köszönhetően ledőlök majd a székről (addig jó, amíg nem tudják, mennyi kell nekem ahhoz, hogy ténylegesen eldőljek) :-). Szóval hallgatva a barátok tanácsaira mégis csak lecsúszott pár hubi, azonban semmi hatását nem éreztem, ami azért tőlem szokatlan jelenség... ilyenkor mindenen mosolygok, de a síráshoz közelebb voltam :-).

Megnyitó idejéhez közeledve lebandukoltunk a kávézóhoz, majd egy pillanatra leültem, és néztem a képeket. Rájöttem, hogy amíg 'velem vannak' nincsen mitől tartanom, hisz mind-mind egy darabka belőlem, melyet senki nem vehet el, számomra olyan mint az emlék, melyről átélve is lehet beszélni - ha kell - hosszú perceken keresztül. Aztán betoppant az első vendég... majd a másik is, mögötte pedig a harmadik - kezdtem oldódni.

Az általam nagynak ítélt kávézó perceken belül zsúfolásig megtelt, melynek piszokul örültem, de ez volt az a momentum, mikor már nem oldódtam tovább, hanem egyre feszültebb lettem, de nem volt sok időm ezen gondolkodni, elérkezett az időpont.

János első kérdésénél érettségi hangulatom lett: Mit kérdez? Mit kell mondanom? Vájá', hogy is hívnak engem? Ez abban a pillanatban egy leírhatatlan élmény volt, mely utólag is az, de kicsit más formát öltött - most már jót nevetek rajta :-).

Na igen... az a bizonyos "csöppség"... erről nem beszélnék hosszasan, örülök hogy mindenkiben megmaradt a beszélgetés és a szóhasználat ezen része, nekem ez teljesen örömteli, mikor felhozzák/emlegetik néhányan.

Elérkezett a zárás, mely igen komoly érzelmeket váltott ki bennem. A jó az öröm és a boldogság szokatlan ruhát öltve szeretett volna nyilvánosságra törni (de ehhez szükség volt a végén még egy felesre). Mikor körülnéztem köztetek, álomszerű volt mindaz, amit láttam. Ennyi ember tette tiszteletét, elképesztő. Ezt a látványt mindenkinek látnia-, a szeretetet pedig érezni kell, ezt kívánom az összes ismerősömnek. Arról nem is beszélve: mekkora öröm volt néhány mondatot beszélni a barátokkal, családtagokkal. Ezt még mindig lehetett fokozni, mikor este az ágyba fekve a vendégkönyvet olvasgattam. Leveszem a 'láthatatlan' kalapomat mindenki előtt, Köszönöm szépen mindenkinek a szép és őszinte szavakat!

A mai napon napvilágot látott egyik legkedvesebb csoporttársamnak, Lindának a blogján saját, általa írt véleménye, tapasztalata a kiállításról! Megható érzés volt elolvasni, a vers pedig... komolyan: nem találok rá szavakat! Köszönöm!
Ja igen, még valami Lindának: legnagyobb tiszteletem a tietek, hogy a két kis 'csöppséggel' együtt a macskaköves úton keresztül eljöttél, és tiszteletedet adtad. Sosem felejtem el, ahogy az összes barátomnak sem ezt a csodás estét!

(Első elhelyezett plakát a PMK falán)
 

Azt hiszem a mai nappal jött el annak az ideje, hogy hivatalosan is közzé tegyem a 'hírt', miszerint 2010.02.27-én kerül megrendezésre az első fotókiállításom megnyitója kis városomban: Szentendrén.

Rengeteg köszönetet kellene (és kell is) mondanom mindazoknak, akik nem kevés időt nem sajnálva megszervezik ezt az egészet, illetve anyagilag is támogatják a megnyitót. Mivel nem is sejtettem, milyen ötletek suhannak a háttérben, ezért hatalmas meglepetés volt, mikor János barátom azt mondta: szeretnék neked egy képkiállítást megnyitóval, kis beszélgetéssel szervezni. Tán nem szégyen azt állítani, hogy a torkom összeszorult, ugyanis a képekkel bármilyen összefüggésben álló dolgok a szó szoros értelmében meghatnak (hát még ha egy saját kiállításról van szó).

Bár rettegek a gondolattól, hogy Ti (mint esetleges látogatók) milyen véleménnyel mentek haza a kiállításról... mégis lelkes vagyok, melyhez igen erősen hozzájárul a háttérben dolgozó személyek munkássága, kitartása.

Pár szót a programról:
A korábban említett február 27.-i vasárnapon 18:00 kor lesz a megnyitó a Mythos Café-ban (Bogdányi utca 40.) TÉRKÉP, melyet egy hangulatfokozó beszéddel kezd az egyik (még számomra is teljes homályban levő) vendég, majd ezt követően az est házigazdájával, a megnyitó rendezőjével lesz egy rövid, körülbelül 20 perces beszélgetésem. Ezt befejezően szeretnék pár szót szólni, majd teret adni a képek megtekintéséhez.

Bízom benne, hogy mindenki talál legalább egy képet, melyben fantáziát lát (olyannyira, hogy akár el is vinné magával a fotót a kiállítás végén (márc.27 - ajándékomként ), illetve remélem, hogy lehetőségem adódik sokatokkal beszélgetni, és köszönetet nyilvánítani azért, hogy tiszteletét tette és emelte az est fényét...

Szeretnék sok-sok barátomnak (így Neked is) meghívót adni, melyet a héten el is kezdek.
Szeretettel várok mindenkit! :-)
 

   Hajnali órákban a szívinfarktus kerülgetett, mikor a kezemben maradt (és vele aludt) mobilom vibrálni kezdett... brutális ébresztő, nincs szükség többé hangos ébresztésre.
SMS érkezett: " Hozd a gépet kérlek ". Ez annyit jelentett, hogy vár rám egy konferencia az órai előadásom után.

Egyáltalán nem jelentett gondot a dolog, mindösszesen csak annyi, hogy körülbelül 1 órát vártam a kezdésre de - mint írtam - ez nem jelentett problémát. Kezdés előtt azt mondták nekem, hogy ne legyek bent többet 10 percnél, kattintsak párat és kész, hisz egy előadó van csupán, aki előadást tart, tehát felesleges a végéig bent maradni. Hát így is tettem, kisuhantam a teremből és beszélgettem egy kicsit a Pálya magazin szerkesztőjével erről-arról.

Szó esett egy kiállításról...
                              ....mely az én kiállításom lenne, és az iskola helyet adna ehhez.

Elképesztően megörültem ennek, hogy néhány képemet az iskola előhivatja, és bekeretezteti. Ezúton szeretném megköszönni ezt a csodás ajándékot Kristófnak, és Takinak, akik aktív szerepet játszanak ennek a csodás meglepetésnek a megszervezésében. Köszönöm!