Lévay Máté

    Pár hónapja történt, hogy egy elképesztően élvezetes fotózáson 2 modellel és egy gyönyörű Chevrolet Camaro-val a főszerepben dolgozhattunk, ami szerencsére igen jól sikerült és két sajtómegjelenés is lett belőle.
(Ha valaki el szeretné olvasni valamelyiket, akkor jobb egérgomb és "kép megjelenítése")

   Körülbelül egy hónapja úgy gondoltam, hogy nagy fába vágtam a fejszémet, és inkább nyűg lesz, mintsem eredményes és szórakoztató az, ha kapok egy saját fotós rovatot és hónapról-hónapra írok bele, majd publikálom a Pálya Magazinba. Bár heti szinten több alkalommal is írok bejegyzéseket és ezáltal publikálom irományaimat, még sem vagyok megbékélve a szókincsemmel, amit időről-időre igyekszem gyarapítani, bővíteni... olykor kisebb, olykor nagyobb sikerrel.

Összességében örülök, hogy végül is belevágtam és rögtön meg is jelenet nyomtatásban az első szám, amely nem várt pozitív visszajelzéseket produkált mind tanári részről, mind csoporttárs és sulis társak szájából. Az ambícióm ezáltal nem hogy lankadt volna, de babérokra tört és máris megírtam a következő szám kétoldalas cikkét, szintén saját képekkel illusztrálva. Célom ezáltal, hogy mások is kedvet kapjanak a fotózáshoz, még ha valahol magam ellen is beszélek ezáltal :-)

     Azonban más vezérel: sok hobbi fotóst ismerek, akik rajonganak a képekért és szó szerint dührohamot kapnak, mikor maguk is belevágnak és nem sikerül azt a végeredményt látni, amit a fejükben 'lerajzoltak'. Valóban bosszantó, mindennapos ez a jelenség nálam is, de idővel Én is tapasztaltam és tapasztalok is napról-napra, ezért azt, amit már sikerült elsajátítanom, azt másoknak is tovább szeretném adni, hagy érezzék azt, amit olykor én is érzek néhány elkészült kép láttán... és ilyenkor nagyon szerencsés, na meg boldog embernek érzem magam, hát tegyen így más is és érezze át ezt a felemelő érzést! :-)

Pár nappal a Pálya magazin megjelenése előtt csiripelték a madarak, hogy lesz egy kis meglepetés a számomra a soron következő Pályában. Ahogy ígérték, a meglepetés nem maradt el: apró, de mégis nagy jelentőségű iromány nézett vissza rám rögtön a 2. oldalon, majd mikor már befejeztem a lapozgatást, és épp elrakni készültem a magazint, az utolsó oldalon megláttam a kiállítás plakátját, melynek köszönhetően nagyon jó érzés ragadott magával, már csak azért is, mert megtisztelve éreztem magamat, hogy Linda irománya mellett kaphattam helyet. :-)

    Minden főiskolás és egyetemista életében a legfontosabb és legvidámabb momentum maga a diplomaosztó, melynek ideje a szerencsésebbeknek előbb vagy utóbb elérkezik, amint a 'gyümölcs' megérett... Ritkán adatik meg az embernek, hogy egy diplomaosztónak másodévesen részese lehessen, mégis vannak ritka és szerencsés kivételek szerény személyemben, még ha nem is én kaptam kézbe a díszes oklevelet, közismertebb nevén: diplomát.

Két ünnepélyes átadó/osztó volt, melynek az első felvonása igen 'nyomulósra' sikeredett, ugyanis annyira sok ember szeretett volna bejutni az Európa terembe, hogy szinte már heringnek éreztem magamat... de lassan kimásztam a konzervből és minden rendben lett.

A második felvonás sokkal idillibb és családiasabb volt, kevesebb emberrel, hallgatóval és hozzátartozóval, melynek eredményeképpen könnyebben tudtam én is mozogni a sorok között, bár szinte hallottam a szidást, mely nekem szólt a kamerák kereszttüzén át történő Rambozásomért.

   Hajnali órákban a szívinfarktus kerülgetett, mikor a kezemben maradt (és vele aludt) mobilom vibrálni kezdett... brutális ébresztő, nincs szükség többé hangos ébresztésre.
SMS érkezett: " Hozd a gépet kérlek ". Ez annyit jelentett, hogy vár rám egy konferencia az órai előadásom után.

Egyáltalán nem jelentett gondot a dolog, mindösszesen csak annyi, hogy körülbelül 1 órát vártam a kezdésre de - mint írtam - ez nem jelentett problémát. Kezdés előtt azt mondták nekem, hogy ne legyek bent többet 10 percnél, kattintsak párat és kész, hisz egy előadó van csupán, aki előadást tart, tehát felesleges a végéig bent maradni. Hát így is tettem, kisuhantam a teremből és beszélgettem egy kicsit a Pálya magazin szerkesztőjével erről-arról.

Szó esett egy kiállításról...
                              ....mely az én kiállításom lenne, és az iskola helyet adna ehhez.

Elképesztően megörültem ennek, hogy néhány képemet az iskola előhivatja, és bekeretezteti. Ezúton szeretném megköszönni ezt a csodás ajándékot Kristófnak, és Takinak, akik aktív szerepet játszanak ennek a csodás meglepetésnek a megszervezésében. Köszönöm!

4 napos lázzal fűszerezett hetemet töltögetem, melyre már igen régen volt példa. Ilyenkor nem csak testileg, de lelkileg is lelombozódok rendesen, hisz a semmittevésnél kevés haszontalanabb dolog létezik. Ilyenkor néhányan azzal nyugtatnak, hogy a rossz után csak jó dolgok jöhetnek. Ez éppenséggel bejött :-)

Csörög a telefon, egy hetvenes szám. Hangom nincs illetve a hallásom se maximális, ezért csak a következő szavakat értettem meg: Sport Auto... nyeremény... odaadnám... 10 perc.

Hát több se kellett, már az ablak előtt toporzékoltam, mint kisgyerekek a mikulást várva. Az a 10 perc felért újabb 3 hónappal.
A fickó a kezembe nyomta a csomagot, majd ezt mondta: Hát mit csinált maga? Tudja hogy ez a legnagyobb csomag?

Bent kinyitottam, és azt hiszem mondanom se kell, hogy a két - szerintem igen szép - oklevélnek örültem a legjobban, hiszen... talán ez a legnagyobb elismerés egy kezdő fotós számára, amikor ránézek és egy fotógráfus (mint a zsűri elnöke) az aláírásával hitelesíti döntését (gondolom) szakmai szemszögből...

A két kategória győzelemért mindenből kettőt küldtek: póló, zsák, toll, Renault embléma, bevásárló érme, jegyzettömb.

Egyszóval a lázam örömlázba ment át, és azóta a közérzetem is a tetőfokára hágott. Jövő héttől folytatás :-)
 

   ...újra itt vagyok (minden bizonnyal), és igyekszem folytatni kis munkásságomat. :-)

Az őszi szünet mai napján két helyen is voltam fotózni, először a főiskolám webes felületére készítettem képeket, a második fotózás pedig egy kosáredzésen volt (de erről a következő bejegyzésben).

Üres folyosók, csönd, béke és nyugalom. Ezek a jellemzők csengtek a fülemben, amikor az egész aulában (sőt, a fél épületben) egyedül voltam a szünet második napján.

Titokban reméltem, hogy ma megláthatom az első nyomtatottformában levő képemet, azonban nem jött össze, ugyanis csak holnap hozzák el a nyomdából őket.