Lévay Máté

,,Ne kérdezd tőlem, mit - miért fotózok - s fotóztam. De azt sem, honnan jöttem, s merre tartok. Csak nézd meg jól a képeim! - a választ megkapod." - Pádár Sándor

Sokat gondolkodtam azon, hogy ha ezt a bejegyzést élménybeszámolót megírom, vajon röviden tegyem, vagy tömörség nélkül írjam-e le az eszméket anélkül, hogy unalmasan hosszú lenne... de úgy hiszem, hogy ez a gondolatmenet megérdemel bármilyen terjedelmet, már csak azért is, mert mindez nem csak rólam szól, hanem rólatok is.

A megnyitó napjáig akárkivel találkoztam, mindenki csak annyit kérdezett, hogy: izgulok? Nem aggódok? Igyekeztem leplezni, hogy nincs időm arra, hogy a másnaptól rettegjek, de természetesen belül azért feszült voltam, mely az utolsó nap vált teljessé. Izgalmam nem is abból indult ki, hogy milyen válaszokat fogok adni a feltett kérdésekre (ismerve Janó barátomat, bíztam benne, hogy kihúz mindenféle csávából), sőt: a véleményektől sem tartottam már.. sokkal inkább azon izgultam, hogy legyen egyáltalán olyan, aki eljön és véleményt tud alkotni!

Mint ahogyan az lenni szokott, az utolsó előtti, illetve az utolsó nap reggeltől estig csörgött a telefon, vagy pittyegett az üzenetekről, melynek tömör lényege ennyi volt: Sajnálom, de nem tudok jönni. Természetesen ezzel semmi probléma nincsen, hisz nem kötelező - főiskolai nyelven: katalógusos - előadás, de azért bíztam benne, hogy leszünk, leszünk... sokan leszünk.

Megnyitó előtt két órával: Napok óta hajtogatták páran, hogy a megnyitó előtt igyak pár felest, amit a szülők (szóban) nem díjaztak, mondván az elvesztett koordinációnak köszönhetően ledőlök majd a székről (addig jó, amíg nem tudják, mennyi kell nekem ahhoz, hogy ténylegesen eldőljek) :-). Szóval hallgatva a barátok tanácsaira mégis csak lecsúszott pár hubi, azonban semmi hatását nem éreztem, ami azért tőlem szokatlan jelenség... ilyenkor mindenen mosolygok, de a síráshoz közelebb voltam :-).

Megnyitó idejéhez közeledve lebandukoltunk a kávézóhoz, majd egy pillanatra leültem, és néztem a képeket. Rájöttem, hogy amíg 'velem vannak' nincsen mitől tartanom, hisz mind-mind egy darabka belőlem, melyet senki nem vehet el, számomra olyan mint az emlék, melyről átélve is lehet beszélni - ha kell - hosszú perceken keresztül. Aztán betoppant az első vendég... majd a másik is, mögötte pedig a harmadik - kezdtem oldódni.

Az általam nagynak ítélt kávézó perceken belül zsúfolásig megtelt, melynek piszokul örültem, de ez volt az a momentum, mikor már nem oldódtam tovább, hanem egyre feszültebb lettem, de nem volt sok időm ezen gondolkodni, elérkezett az időpont.

János első kérdésénél érettségi hangulatom lett: Mit kérdez? Mit kell mondanom? Vájá', hogy is hívnak engem? Ez abban a pillanatban egy leírhatatlan élmény volt, mely utólag is az, de kicsit más formát öltött - most már jót nevetek rajta :-).

Na igen... az a bizonyos "csöppség"... erről nem beszélnék hosszasan, örülök hogy mindenkiben megmaradt a beszélgetés és a szóhasználat ezen része, nekem ez teljesen örömteli, mikor felhozzák/emlegetik néhányan.

Elérkezett a zárás, mely igen komoly érzelmeket váltott ki bennem. A jó az öröm és a boldogság szokatlan ruhát öltve szeretett volna nyilvánosságra törni (de ehhez szükség volt a végén még egy felesre). Mikor körülnéztem köztetek, álomszerű volt mindaz, amit láttam. Ennyi ember tette tiszteletét, elképesztő. Ezt a látványt mindenkinek látnia-, a szeretetet pedig érezni kell, ezt kívánom az összes ismerősömnek. Arról nem is beszélve: mekkora öröm volt néhány mondatot beszélni a barátokkal, családtagokkal. Ezt még mindig lehetett fokozni, mikor este az ágyba fekve a vendégkönyvet olvasgattam. Leveszem a 'láthatatlan' kalapomat mindenki előtt, Köszönöm szépen mindenkinek a szép és őszinte szavakat!

A mai napon napvilágot látott egyik legkedvesebb csoporttársamnak, Lindának a blogján saját, általa írt véleménye, tapasztalata a kiállításról! Megható érzés volt elolvasni, a vers pedig... komolyan: nem találok rá szavakat! Köszönöm!
Ja igen, még valami Lindának: legnagyobb tiszteletem a tietek, hogy a két kis 'csöppséggel' együtt a macskaköves úton keresztül eljöttél, és tiszteletedet adtad. Sosem felejtem el, ahogy az összes barátomnak sem ezt a csodás estét!

    Barátomnak, Janónak azt hiszem most érkezett el az ideje és az igazi lehetősége ahhoz, hogy az eddig megszokott és a megszokottól szokatlanul jobb előadásokat új helyszínen, több támogatóval és tágabb réteghez szólva a Csevej-eket folytathassa. János (és vendégei) ismét kitettek magukért és nem 'cicózták' el az idei első estet sem.

Tavalyi évhez hasonlóan idén sem lett másképpen, megkaptam az operatőri feladatokat, sőt! Ezen túlszárnyalva a vágási munkálatokat is magaménak tudhatom, mely az elkövetkezendő 1-2 kész videó során kiderül, vajon meg is tarthatom-e ezeket a jogokat. Bízom benne! Ez még nem minden: örömömre szolgált, mikor bizalmat adott ahhoz, hogy én készítsem el a plakátokhoz és az újságokban történő cikkekhez/interjúkhoz szükséges fotókat magáról, a művész úrról.

    Minden főiskolás és egyetemista életében a legfontosabb és legvidámabb momentum maga a diplomaosztó, melynek ideje a szerencsésebbeknek előbb vagy utóbb elérkezik, amint a 'gyümölcs' megérett... Ritkán adatik meg az embernek, hogy egy diplomaosztónak másodévesen részese lehessen, mégis vannak ritka és szerencsés kivételek szerény személyemben, még ha nem is én kaptam kézbe a díszes oklevelet, közismertebb nevén: diplomát.

Két ünnepélyes átadó/osztó volt, melynek az első felvonása igen 'nyomulósra' sikeredett, ugyanis annyira sok ember szeretett volna bejutni az Európa terembe, hogy szinte már heringnek éreztem magamat... de lassan kimásztam a konzervből és minden rendben lett.

A második felvonás sokkal idillibb és családiasabb volt, kevesebb emberrel, hallgatóval és hozzátartozóval, melynek eredményeképpen könnyebben tudtam én is mozogni a sorok között, bár szinte hallottam a szidást, mely nekem szólt a kamerák kereszttüzén át történő Rambozásomért.

Először is meg szeretném köszönni szépen mindenkinek az érdeklődést, illetve a visszaigazolását a megnyitóra való eljövetelével kapcsolatosan! :)

Azt tanácsolnám azoknak, akik nem tudják merre található a kávézó, hogy nézzék meg a google térképén keresztül a helyszínt, mely igen sokat segít (főleg, aki egyáltalán nem ismeri Szentendrét):-)

Akik HÉV-vel jönnek Szentendrére, azoknak megterveztem a gyalogosútvonalat az állomástól a kávézóig:

TÉRKÉP

(Első elhelyezett plakát a PMK falán)
 

Azt hiszem a mai nappal jött el annak az ideje, hogy hivatalosan is közzé tegyem a 'hírt', miszerint 2010.02.27-én kerül megrendezésre az első fotókiállításom megnyitója kis városomban: Szentendrén.

Rengeteg köszönetet kellene (és kell is) mondanom mindazoknak, akik nem kevés időt nem sajnálva megszervezik ezt az egészet, illetve anyagilag is támogatják a megnyitót. Mivel nem is sejtettem, milyen ötletek suhannak a háttérben, ezért hatalmas meglepetés volt, mikor János barátom azt mondta: szeretnék neked egy képkiállítást megnyitóval, kis beszélgetéssel szervezni. Tán nem szégyen azt állítani, hogy a torkom összeszorult, ugyanis a képekkel bármilyen összefüggésben álló dolgok a szó szoros értelmében meghatnak (hát még ha egy saját kiállításról van szó).

Bár rettegek a gondolattól, hogy Ti (mint esetleges látogatók) milyen véleménnyel mentek haza a kiállításról... mégis lelkes vagyok, melyhez igen erősen hozzájárul a háttérben dolgozó személyek munkássága, kitartása.

Pár szót a programról:
A korábban említett február 27.-i vasárnapon 18:00 kor lesz a megnyitó a Mythos Café-ban (Bogdányi utca 40.) TÉRKÉP, melyet egy hangulatfokozó beszéddel kezd az egyik (még számomra is teljes homályban levő) vendég, majd ezt követően az est házigazdájával, a megnyitó rendezőjével lesz egy rövid, körülbelül 20 perces beszélgetésem. Ezt befejezően szeretnék pár szót szólni, majd teret adni a képek megtekintéséhez.

Bízom benne, hogy mindenki talál legalább egy képet, melyben fantáziát lát (olyannyira, hogy akár el is vinné magával a fotót a kiállítás végén (márc.27 - ajándékomként ), illetve remélem, hogy lehetőségem adódik sokatokkal beszélgetni, és köszönetet nyilvánítani azért, hogy tiszteletét tette és emelte az est fényét...

Szeretnék sok-sok barátomnak (így Neked is) meghívót adni, melyet a héten el is kezdek.
Szeretettel várok mindenkit! :-)
 

    Bár nem volt olyan rég, mikor érettségiztem, mégsem emlékszem már szinte semmire. Sejtem, hogy most sokan egy igen komoly agyi rendellenességre gyanakszanak, amiért alig rémlik ez az idegtépő időszak. Gyógyír lehetett volna erre az, ha olyanból is érettségizem, amit szeretek... mondjuk médiából, vagy mozgóképből. Meglepő módon most picit belecsöppentem ebbe az érettségi-lázba, mozgókép tárgyból... Hogyan lehet ez?

Unokaöcsém megkért, hogy segítsek neki kisfilmet forgatni, mely az érettségi beadandója lesz. Ennek a vizsgafilmnek a forgatásához láttunk neki a mai napon, de közel sem lettünk kész. Bíztam benne, hogy pár óra alatt ezt a 2-3 perces videót elkészítjük, de igen alábecsültem ezt az időt... még pár kell a végső befejezéshez. Bízom benne, hogy tetszeni fog a tanároknak, vizsgabiztosoknak és nem 'kapunk' 5-ös alánál rosszabbat :-)

    Az utóbbi év elég gyatrának mondható fotópályázati lehetőségek szempontjából, azonban az idei év igen 'gazdagra' sikeredett. Nem tétovázok, szeretem a versengést, ezért minden lehetőséget megragadok. A mostani ilyen pályázat a 'kávé' fotóinak pályázata. Íme, a mai termés: