Lévay Máté

Íme, az első képeim a két számmal nagyobb fotóstáskáról :-)

    Körülbelül egy hónapja feladtam egy hirdetést, melyben az akkori fotóstáskámat árultam, annak ellenére hogy tökéletesen meg voltam vele elégedve. Egyetlen szépséghibája volt, mégpedig a mérete.

    Utóbbi időben igen gyakran előfordult, hogy a suliba is mindösszesen a fotóstáskát és a gépet viszem magammal, de más eszközt, taneszközt már nem, mert nem fért el a táskába semmi, de ezért külön még egy táskát se szerettem volna vinni. Arról nem is beszélve, hogy 1-1 konferencia/megnyitó 5-6-7 órás, és igen nehéz kibírni éhen és szomjan.

    Nem gondoltam volna, hogy ennyiért (amennyiért meghirdettem) bárki is jelentkezne a tatyóért, de az egyik srác jelentkezett, melynek következtében a táska megnézését követően azonnal el is vitte magával, hisz látta: tökéletes állapotú. Innentől nem volt kecmec, keresnem kellett magamnak egy másikat. Úgy döntöttem, hogy ez a 'család' tökélestesen megfelel, csak nagyobb testvérét kell megrendelnem. Így is tettem, mára már 'együtt is élünk' :-)

Pár nappal a Pálya magazin megjelenése előtt csiripelték a madarak, hogy lesz egy kis meglepetés a számomra a soron következő Pályában. Ahogy ígérték, a meglepetés nem maradt el: apró, de mégis nagy jelentőségű iromány nézett vissza rám rögtön a 2. oldalon, majd mikor már befejeztem a lapozgatást, és épp elrakni készültem a magazint, az utolsó oldalon megláttam a kiállítás plakátját, melynek köszönhetően nagyon jó érzés ragadott magával, már csak azért is, mert megtisztelve éreztem magamat, hogy Linda irománya mellett kaphattam helyet. :-)

A főiskola rendezésében első alkalommal tartott előadást Novák András a jelenleg igen aktuális Líbiai helyzetről, de visszamenőleg Afganisztánról és Haitiről is szó esett. Elsősorban képeket mentem készíteni a terembe, de talán ez volt az első alkalom, mikor ténylegesen nagyon kevés fotó készült, hisz fontosabbnak tartottam ha leülök és Én is figyelek. Novák úr igen felkészült volt és rengeteg tapasztalatot osztott meg velünk, de szükség volt bizonyos előismeretekre is, mely néhol hiányos volt a részemről. Bízom benne, hogy a gyilkolás, öldöklés és tüntetés nem tart sokáig, hisz a bemutatott képsorok igen elrettentőek voltak, senki nem érdemli meg ezeket a körülményeket.

    Igen szokatlan, többitől merőben eltérő témában készültek képek a mai napon, mely nem mondható a legjobban sikerült fotózások egyiknek, azonban igen kalandos és szórakoztató volt azt várni, mikor lőnek le minket az erdő szélén, vagy visznek el bilinccsel a kezünkön.

Azt hiszem régen éreztem ilyen jól magam, földre zuhantam sokszor a nevetéstől, ugyanis a gázmaszk alatti illetőt igen nehéz megérteni, illetve egy-két mondat vagy szó inkább hangzott Vuki nyelven, mint emberin.

Eredeti téma más lett volna, azonban a tavaszi időjárásnak köszönhetően annyi ember rohangászott a városban, hogy erre nem volt mód és lehetőség... félő, hogy Szentendre turizmusa igen csak visszaesett volna, de az is lehet, hogy épp fellendült volna :-)

,,Ne kérdezd tőlem, mit - miért fotózok - s fotóztam. De azt sem, honnan jöttem, s merre tartok. Csak nézd meg jól a képeim! - a választ megkapod." - Pádár Sándor

Sokat gondolkodtam azon, hogy ha ezt a bejegyzést élménybeszámolót megírom, vajon röviden tegyem, vagy tömörség nélkül írjam-e le az eszméket anélkül, hogy unalmasan hosszú lenne... de úgy hiszem, hogy ez a gondolatmenet megérdemel bármilyen terjedelmet, már csak azért is, mert mindez nem csak rólam szól, hanem rólatok is.

A megnyitó napjáig akárkivel találkoztam, mindenki csak annyit kérdezett, hogy: izgulok? Nem aggódok? Igyekeztem leplezni, hogy nincs időm arra, hogy a másnaptól rettegjek, de természetesen belül azért feszült voltam, mely az utolsó nap vált teljessé. Izgalmam nem is abból indult ki, hogy milyen válaszokat fogok adni a feltett kérdésekre (ismerve Janó barátomat, bíztam benne, hogy kihúz mindenféle csávából), sőt: a véleményektől sem tartottam már.. sokkal inkább azon izgultam, hogy legyen egyáltalán olyan, aki eljön és véleményt tud alkotni!

Mint ahogyan az lenni szokott, az utolsó előtti, illetve az utolsó nap reggeltől estig csörgött a telefon, vagy pittyegett az üzenetekről, melynek tömör lényege ennyi volt: Sajnálom, de nem tudok jönni. Természetesen ezzel semmi probléma nincsen, hisz nem kötelező - főiskolai nyelven: katalógusos - előadás, de azért bíztam benne, hogy leszünk, leszünk... sokan leszünk.

Megnyitó előtt két órával: Napok óta hajtogatták páran, hogy a megnyitó előtt igyak pár felest, amit a szülők (szóban) nem díjaztak, mondván az elvesztett koordinációnak köszönhetően ledőlök majd a székről (addig jó, amíg nem tudják, mennyi kell nekem ahhoz, hogy ténylegesen eldőljek) :-). Szóval hallgatva a barátok tanácsaira mégis csak lecsúszott pár hubi, azonban semmi hatását nem éreztem, ami azért tőlem szokatlan jelenség... ilyenkor mindenen mosolygok, de a síráshoz közelebb voltam :-).

Megnyitó idejéhez közeledve lebandukoltunk a kávézóhoz, majd egy pillanatra leültem, és néztem a képeket. Rájöttem, hogy amíg 'velem vannak' nincsen mitől tartanom, hisz mind-mind egy darabka belőlem, melyet senki nem vehet el, számomra olyan mint az emlék, melyről átélve is lehet beszélni - ha kell - hosszú perceken keresztül. Aztán betoppant az első vendég... majd a másik is, mögötte pedig a harmadik - kezdtem oldódni.

Az általam nagynak ítélt kávézó perceken belül zsúfolásig megtelt, melynek piszokul örültem, de ez volt az a momentum, mikor már nem oldódtam tovább, hanem egyre feszültebb lettem, de nem volt sok időm ezen gondolkodni, elérkezett az időpont.

János első kérdésénél érettségi hangulatom lett: Mit kérdez? Mit kell mondanom? Vájá', hogy is hívnak engem? Ez abban a pillanatban egy leírhatatlan élmény volt, mely utólag is az, de kicsit más formát öltött - most már jót nevetek rajta :-).

Na igen... az a bizonyos "csöppség"... erről nem beszélnék hosszasan, örülök hogy mindenkiben megmaradt a beszélgetés és a szóhasználat ezen része, nekem ez teljesen örömteli, mikor felhozzák/emlegetik néhányan.

Elérkezett a zárás, mely igen komoly érzelmeket váltott ki bennem. A jó az öröm és a boldogság szokatlan ruhát öltve szeretett volna nyilvánosságra törni (de ehhez szükség volt a végén még egy felesre). Mikor körülnéztem köztetek, álomszerű volt mindaz, amit láttam. Ennyi ember tette tiszteletét, elképesztő. Ezt a látványt mindenkinek látnia-, a szeretetet pedig érezni kell, ezt kívánom az összes ismerősömnek. Arról nem is beszélve: mekkora öröm volt néhány mondatot beszélni a barátokkal, családtagokkal. Ezt még mindig lehetett fokozni, mikor este az ágyba fekve a vendégkönyvet olvasgattam. Leveszem a 'láthatatlan' kalapomat mindenki előtt, Köszönöm szépen mindenkinek a szép és őszinte szavakat!

A mai napon napvilágot látott egyik legkedvesebb csoporttársamnak, Lindának a blogján saját, általa írt véleménye, tapasztalata a kiállításról! Megható érzés volt elolvasni, a vers pedig... komolyan: nem találok rá szavakat! Köszönöm!
Ja igen, még valami Lindának: legnagyobb tiszteletem a tietek, hogy a két kis 'csöppséggel' együtt a macskaköves úton keresztül eljöttél, és tiszteletedet adtad. Sosem felejtem el, ahogy az összes barátomnak sem ezt a csodás estét!

    Barátomnak, Janónak azt hiszem most érkezett el az ideje és az igazi lehetősége ahhoz, hogy az eddig megszokott és a megszokottól szokatlanul jobb előadásokat új helyszínen, több támogatóval és tágabb réteghez szólva a Csevej-eket folytathassa. János (és vendégei) ismét kitettek magukért és nem 'cicózták' el az idei első estet sem.

Tavalyi évhez hasonlóan idén sem lett másképpen, megkaptam az operatőri feladatokat, sőt! Ezen túlszárnyalva a vágási munkálatokat is magaménak tudhatom, mely az elkövetkezendő 1-2 kész videó során kiderül, vajon meg is tarthatom-e ezeket a jogokat. Bízom benne! Ez még nem minden: örömömre szolgált, mikor bizalmat adott ahhoz, hogy én készítsem el a plakátokhoz és az újságokban történő cikkekhez/interjúkhoz szükséges fotókat magáról, a művész úrról.

    Minden főiskolás és egyetemista életében a legfontosabb és legvidámabb momentum maga a diplomaosztó, melynek ideje a szerencsésebbeknek előbb vagy utóbb elérkezik, amint a 'gyümölcs' megérett... Ritkán adatik meg az embernek, hogy egy diplomaosztónak másodévesen részese lehessen, mégis vannak ritka és szerencsés kivételek szerény személyemben, még ha nem is én kaptam kézbe a díszes oklevelet, közismertebb nevén: diplomát.

Két ünnepélyes átadó/osztó volt, melynek az első felvonása igen 'nyomulósra' sikeredett, ugyanis annyira sok ember szeretett volna bejutni az Európa terembe, hogy szinte már heringnek éreztem magamat... de lassan kimásztam a konzervből és minden rendben lett.

A második felvonás sokkal idillibb és családiasabb volt, kevesebb emberrel, hallgatóval és hozzátartozóval, melynek eredményeképpen könnyebben tudtam én is mozogni a sorok között, bár szinte hallottam a szidást, mely nekem szólt a kamerák kereszttüzén át történő Rambozásomért.